A méhecske vándorlása

A felkelő napfény hosszú útja után érte el első sugaraival az erdő palástját, szelíden simogatva azt. A lágy szellő önkéntes kézbesítőként vitte magával a pompás virágok ezernyi illatát, és szórta bőkezűen mindenfele, amerre járt. A hajnali frissesség reggeli zuhannyal felérő kellemes párával köszöntötte az új napot. A madarak békés, játékos csiripeléssel üdvözölték a tájat. Apoidea tettrekészen kelt fel, hogy ismét szorgoskodhasson, és bátorságát, rátermettségét tudja bizonyítani. Elindult hát hosszú útjára. A Nap sugaraiból tudta, merre kell menni, és hogyan fog ismét hazatalálni. Szélsebesen repült, hogy elérje úticélját. Ahogy haladt a sziget felé, úgy számos akadályt kellett legyőznie. Az egyik parkban, ahol virágokra szállt gyűjtögetni, egy nagy állat szagolgatta, majd ugatással jelezte gazdájának, hogy Apoidea ott repked. Ijedtében inkább tovaszállt, de fullánkja csípésre készen állt arra az esetre, ha bajba kerülne. Ezúttal megúszta szárazon és már a levegőbe is emelkedett, hogy a következő gyűjtőpontra koncentráhasson. Most számos bűzös, pöfékelő, színes vas tárgy között kellett ügyeskednie. Hirtelen egy gigászi nagyságú, sárga hernyóféle állta el az útját. Kikerülni már nem tudta, de szerencsére gyorsan talált egy bejáratot, és máris a belsejében találta magát. Néhány fiatal félelmében felsikoltott. Mindenféle eszközzel próbálták elkergetni vagy lecsapni a rémült szorgoskodót. Úgy döntött, inkább megkeresi a kijáratot, és folytatja útját. A következő pillanatban a Dunáról megcsillanó napfény segített neki mágikus útbaigazítóként, hogy merre is kell mennie. Egyenesen a jelzés irányába haladt, de egy óriási ütés érte a fejét, amitől megszédült, és kicsit kába lett. Újabb próbálkozás után megint megjárta. Nem értette, miért nem tud menni, de egy kis gondolkodás után rájött, hogy ez valamiféle védőréteg, amin nem lehet áthatolni. Megkereste azt a részt, ahol bejutott és ismét akadálytalanul repkedhetett. A családja ma is büszke lesz rá, ha elmeséli legújabb, hihetetlen kalandjait. Az út ismét szabaddá vált előtte, de a feje fölött ádáz, nem túl bizalomgerjesztő felhők takarták el a Napot, összeesküdve Apoidea ellen. Nem adhatja fel, most nem. Az ő családja mindig küzd, bármi is történik, és életük végén elégedetten hagyják itt örökségüket a következő generációnak. A hőmérséklet rohamosan csökkent, a hideg csapadékcseppek pedig kamikáze katonákként ostromolták, amit csak értek. Nyári záporként jött, és átutazó vendégként a következő percekben már indult is tovább a vihar. Újfent a végtelen nyár kellemes hangulata vette át a stafétát a város felett. A szürke fellegek hívatlan vendégként távoztak, hogy a fény újfent szórhassa nyalábait. Örömmel tette. Nem kért cserébe semmit. Apoidea lelkesen bújt elő rejtekhelyéről. Karnyújtásnyira volt tőle a hatalmas terület, melyet pompás virágok, fák és élőlények birtokoltak. Számos ember sétálgatott arrafele, illetve olyan nagy állatok is, amilyen ma majdnem beszippantotta a nedves orrával. Fókuszálnia kellett, és továbbmennie a célpontja felé. Néhány trükkös manőverrel sikerült eliszkolnia a négylábúak között. Ezt követte számos óriási méretű fa, majd kiért a rengetegből, és a szeme elé tárult a legnagyobb csoda, amit valaha látott. Mindent beborított a milliónyi virág éltető illata, a színek kimeríthetetlen tárháza pedig a bőséget hirdette. Apoidea szája "fülig ért" a boldogságtól. A család büszke lesz rá. Itt annyi virágport tud szerezni, hogy a Királynő külön kitüntetésben fogja részesíteni. Késő este jóleső fáradtsággal tért haza, ahol már mindenki várta. Elismerő szemek és szívből jövő gratuláció fogadta, de továbbra is szerény maradt, mert tudta, holnap ismét nehéz napnak néz elébe.