A kripta
Az évszaknak megfelelően késő este már eléggé csípős volt a levegő, így Tom a két tenyerét egymáshoz dörzsölte, hogy felmelegedjenek. Már negyed órája várt a bátyjára a csípős hidegben a megbeszélt helyen. Még pár percet vár, és ha Robert nem érkezik meg, hazamegy. Mikor magában megbeszélte a dolgot, megérkezett a bátyja.
- Bocs a késésért Töki - mosolygott a kistestvérére a tinédzser. Menjünk be! Indulhatunk.
Kisebb küszködés után átjutottak a kerítésen és a keresett épülethez értek.
- Robert, meggondoltam magam. Haza akarok menni! - mondta könnyeivel küszködve az ifjú Tom a bátyjának.
- Ne legyél már nyuszi, Thomas! Különben is te akartad bebizonyítani, hogy milyen bátor legény vagy. Most megmutathatod. Nem megyünk innen sehova! - Robert két kézzel belökte a kapun az öccsét. - Kis alamuszi pöcs vagy, öcsipók!
A helyiségben szinte koromsötét volt, az ablakon csak a hold fénye szűrődött be, és a falakat megfestette a fák ágairól vetülő árnyékok játéka. Ahogy fújt kint a szél, úgy változtak a falon levő sötét árnyak. Csontig hatolóan hideg, nyirkos levegő terjengett és állott, dohos pöcegödör-szag ütötte meg a srácok orrát. A padló kövekkel volt díszítve, bár korántsem szimmetrikus elrendezésben és a sötétben úgysem lehetett teljesen kivenni a formákat. Tom a lábát a talajon csúsztatva tudott csak előre haladni, így a kiálló kövekben nem esett orra a nagy sötétben. Közben a falat is pásztázta kezeivel és folyton hátranyúlt, hogy megbizonyosodjon, a bátyja mögötte van-e. Az épület belső fala jéghideg volt, néhol pókháló és omladozó vakolat hullott le az érintéstől.
- Most már hazamehetünk, Rob? Bejöttem veled a kriptába. Most már bizonyítottam? - kérdezte bátyját Thomas Wellington.
- Kis szaros! Dehogy bizonyítottál! Meg kell szerezned a koponyát! Beljebb megyünk, megkeresed és berakod a hátizsákodba. Szerinted a többiek elhiszik, hogy bejöttél, ha nem viszel nekik bizonyítékot? Erről volt szó. Neked volt nagy szád, hogy te már jártál itt és te nem félsz semmitől. Én meg csak néztem értetlenül, mint hal a szatyorban, de belementem a kis játékodba.
- Nem lehetne, hogy te mész előre? Mégiscsak te vagy a nagyobb és az erősebb.
- Szó sem lehet róla! Nem én hencegtem a barátaim előtt, hogy milyen könnyedén bejövök a temetőbe és ellopom a koponyát a kriptából - reflektált az idősebb fiú.
- Rohadt sötét van, nem látok semmit! Mi van, ha nincs is itt semmilyen koponya? Szerintem kamu! Menjünk innen! - reszketett Tom.
A kripta közepén egy oltár állt. A félhomályban nehéz volt kivenni, hogy mi van rajta, így a fiúknak mindenképp közelebb kellett menniük, hogy megbizonyosodjanak róla, ott van-e a koponya.
A kripta a régi temető végén volt, egy olyan részen, amit már régóta nem használtak, ezért senki nem is járt arra. A sírokat nem gondozták, hisz az itt eltemetett lelkek összes rokona valószínűleg már szintén rég elhunyt. A sírkertbe könnyen bemásztak a szórakozni vágyó tinédzserek. Felkészülten, láncvágóval érkeztek, így egy kis erőlködés után sikerült is kinyitni az elhagyatott kripta bejáratát. Ezen lökte be öccsét nemrég Robert Wellington.
A testvérek a közelben laktak, esténként unaloműzés gyanánt mindig kint bandáztak a barátaikkal. Az egyikük egy este felvetette, hogy van egy kripta a régi temetőben, és a legenda szerint, aki bemegy és elhozza az ott nyugvó koponyát, az a legbátrabb, így vezérré is választhatnák. Egy kicsit kiszínezte az eredeti sztorit, hogy felkeltse a többiek érdeklődését. A suli könyvtárában találtak is egy ötven évvel ezelőtti újságot, benne egy fekete-fehér képet a kriptáról és az oltáron lévő csontváz-fejről. Próbáltak az interneten utánanézni, hogy miért van ott és ki tehette oda, de nem találtak semmi információt róla.
Tom Wellington nagyképűen beadta a társainak, hogy ő már járt a kriptában, felismerte a fényképről, de természetesen senki nem hitt neki.
- Bebizonyítom! Bemegyünk Roberttel és elhozzuk nektek a koponyát - alkudozott a csoporttal a fiú.
A bátyja is úgy gondolta, hogy nem igaz, amit Tom állít, mégis igent mondott a felkérésre.
A sötét, hűvös kriptában egyre közelebb kerülve az oltárhoz Robert már megbánta, hogy eljött a testvérével. Egyre jobban féltek az ismeretlen terepen, hisz ez mégiscsak egy kripta.
A helyiség ódon ablakai nem szigeteltek jól, ezért a szél süvítése gyakran törte meg a fiúk szapora levegővételei közötti csendet. Ekkor mindig összerezzentek és elhallgattak egy pillanatra, a hidegben látszódott a szájukon kifújt meleg levegő. Egyre iszonyatosabb lett a helyzet.
- Kezdek én is parázni, öcskös! Sajnos miattad meg kell csinálnunk a küldetést, nem adhatjuk fel! Legalább nézzünk körbe, hogy tényleg van-e itt koponya, és ha nincs sehol, akkor elhúzunk. Tudod mit?! Várj itt, én közelebb megyek. Add ide az öngyújtót!
Thomas átnyújtotta a kért tárgyat bátyjának, aki óvatosan az oltárhoz lépett. Az öngyújtó elég nehezen tért magához, alig volt már benzin benne, ami meggyújtsa a kanócot. A sokadik próbálkozás után Rob káromkodott egy nagyot, végül a hideg és az idegesség ellenére lángra kapott a gyújtó. Pár másodpercnyi fényt adott az öröknek tűnő sötétségben.
Tom a testvérét nézte, a hátát a hideg omladozó falnak szorította és rémült tekintettel próbált meg kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Végül egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a száját:
- Úristen, Robert! Áll valami melletted, vigyázz!
Egy óriási emberalak magasodott fekete árnyékként a bátyja fölé. Arca nem volt kivehető, lehet, hogy egy koponya volt vagy egy arctalan rém.
Tom kiáltása után azonnal elfújta valami az öngyújtó lángját. Nehéz lett volna megítélni, hogy a szél vagy az árny oltotta ki a fényt. Robert kezét egy ütés érte és az öngyújtó kiesett a kezéből. Hallatszott, amint valaki belerúg és az egyre távolabbi hangokat adott ki, jól kivehetően egy lépcsőn esett egyre lejjebb és lejjebb.
Mind a két fiú mozdulatlanul állt, a lábuk kővé dermedt.
- Pszt! Öcskös! Ott vagy?
- I-I-Igen itt vagyok! Ez mi volt?
- Az öngyújtó leesett. Valamibe bevertem a kezem, nem tudom pontosan. Ha jól látom, van itt egy lejárat. Egy lépcső. Le kellene mennünk megkeresni.
- De te nem láttad? - kérdezte Tom.
- Mit?
- Ott állt valaki melletted! Egy, egy...valami.
- Nem láttam, de a frászt hoztad rám az üvöltözéseddel. A hülye szél eloltotta a tüzet, én meg úgy megijedtem, hogy elejtettem apa Zippo-ját, ahogy bevertem valamibe a kezemet. Megöl, ha megtudja, hogy elhoztuk. Le kell mennünk! Várj, odamegyek érted, itt vagyok nem messze. Nagyjából látlak.
- Robert, kérlek menjünk innen! Vállalom a gyújtót, majd azt mondom apának, hogy elhagytam.
Ekkor valami megragadta Tom karját, aki majdnem bepisilt a félelemtől. Újból felkiáltott és próbálta elhúzni a kezét.
- Én vagyok az, ne parázzál öcsém! - próbálta nyugtatni testvérét Rob, ahogy odaért hozzá. - Én vagyok, nyugalom! Gyere, mutatom az utat, lemegyünk, megkeresem a gyújtót és hazamegyünk. Jó?
- Igen, csak siessünk légyszi!
Kézen fogták egymást és elindultak a lépcső felé, ahol már szinte vaksötét volt. Oda annyi pici fényesség sem szűrődött be, mint a főteremben az ablakokon át.
Óvatosan, lassan, egymás kezét erősen szorítva haladtak a lépcső irányába. Ebben a pillanatban a bejárati ajtó egy erős csapással bevágódott, amire mind a ketten felkiáltottak. Nem mertek tovább menni, se le a lépcsőn, se visszafele. Tom erősen átölelte Robot, és mindketten reszkettek. A bejárat felől csoszogó lépteket hallottak közeledni feléjük.
- Ki van ott? Ki az? Dennis te vagy? Ne szívass már! - próbált határozottnak tűnni Robert. Mégiscsak ő az idősebb két évvel, neki kell megvédeni a kisöccsét. A felszólításra nem jött válasz, a léptek pedig abbamaradtak.
Hirtelen mintha egy éles tárgyat húztak volna végig a falon, a fülsüketítő hang már szinte mellettük hangzott fel.
- Iszonyúan félek, Rob! Mi történik?
- Nem tudom, de valamerre el kell mozdulnunk innen. Mindjárt ideér! - Robert hangjában erős aggodalom érződött.
Aztán hirtelen csönd lett. A fivérek reszketve lapultak a falnál és vártak. Már nagyjából három perce semmilyen nesz nem hallatszott a kriptában, amikor Rob végül megszólalt.
- Tom! Szerintem hagyjuk apa öngyújtóját, hiába háborús emlék, tűnjünk innen a francba! Elég volt a mai estéből!
- Benne vagyok! Nehogy elengedj, kérlek! Nagyon félek!
Ezután egy hörgő hangot hallottak közvetlenül a közelükből a bejárati ajtó irányából, ami egy túlvilági zihálásra hasonlított. Nem volt más választásuk, csak egy irányba mehettek, le a lépcsőn. Le a sötét ismeretlenbe, ahonnan talán soha többet nem jutnak ki...
A nagy ijedtség után elég gyorsan leértek a lépcsőn. A szemük egyre jobban hozzászokott a sötétséghez, így valamennyire tudtak tájékozódni lent, ahol egy pincehelyiség lett kialakítva a végén egy kis ablakkal. A koszos ablakon át egy picit beszűrődött a hold fénye. Egy hosszú egyenes folyosó húzódott két oldala mentén ajtókkal, amiket vastag lánccal rögzítettek, hogy se be, se ki ne lehessen jutni. A fiúk reszkettek, nem tudták mit tegyenek. Az öngyújtó sehol, a lépcső tetején meg ott áll az a valaki, aki miatt lemenekültek.
- Tom nézd, ott van apa gyújtója! - kiáltott fel Rob, ahogy a hold parányi fényében megcsillant az ezüst tárgy az egyik ajtó előtt. A kisebbik fiú nagy levegőt vett, majd odalépett, hogy megkaparintsa a keresett gyújtót. Ahogy lehajolt érte, az ajtó alól egy rothadó csontváz keze bukkant fel és behúzta magával az öngyújtót. Az ijedtség hatására Tom hanyatt esett, neki a szemközti ajtónak. A bátyját kereste, s közben könnyek potyogtak szeméből. Először suttogta Rob nevét, végül már ordított, de Robert nem válaszolt. Eltűnt. Előbb még ott volt. Tom rájött, hogy egyedül van, és a következő pillanatban az ajtó, aminek előbb nekiesett, elkezdett remegni, mozogni. Valaki ki akarta belülről nyitni, de a lánc egyelőre meggátolta ebben. Az ajtót érő ütések egyre erősebbek lettek és hörgő hanggal párosultak.
Tom végképp bepánikolt, nagy nehezen összeszedte minden erejét, felállt és a folyosó vége fele vette az irányt. Ahogy elhaladt az ajtók előtt, úgy kezdtek el azok mozogni. Szerencsére mindegyiket lánc védte. Egyre nagyobb lett a dörömbölés és a hörgés zaja. A fiú meglátott egy másik lépcsősort a folyosó túlvégén. Talán megvan a kiút, oda kell jutnom - gondolta magában. Elkezdett remegő lábbal futni, mikor meghallotta testvére hangját.
-Thomas! Thoooomaaaassssss! Itt hagysz? Thomas!
Volt valami hátborzongató ebben a mondatban, mintha nem a testvére lenne, csak az ő hangján keresztül szólalt volna meg valaki. Nem hagyhatom itt, mégis csak a bátyám. Vissza kell mennem érte. Megindult a hang irányába és meglátta Robot, ájultan feküdt annak a lépcsőnek az alján, amin lejöttek nemrég. Odasietett és elkezdte ébresztgetni, az arcát ütögette és rázta a ruhájánál fogva.
- Rob, az isten szerelmére! Kelj már fel, hallod?! - üvöltött a fiú. - Rob, el kell mennünk, ez egy elátkozott hely!
Néhány pillanat elteltével az idősebb fiú kinyitotta a szemét és hirtelen csönd lett az egész folyosón. Az ajtókat már senki nem próbálta kinyitni és megszűntek a hörgő hangok is.
- Rob, de jó, hogy magadhoz tértél! Gyere, tudom merre fogunk kimenni. Hazamegyünk végre!
Tom bátyja nem szólt semmit, csak nézett meredten maga elé és elkezdett egyre nagyobb hévvel nevetni. Egész teste remegett a röhögéstől. Tom csak nézte, de semmit nem értett.
Hatalmas villámlás és azt követően hangos mennydörgés törte meg Tom csodálkozását. Elkezdett szakadni az eső. Egyre gyorsabban verték a lehulló esőcseppek a kis ablakot. A következő villámlásnál szinte nappali fényességben mutatkozott meg a kripta. A villám fényénél Rob elváltozott arca is látható lett. Tom úgy látta, mintha egy koponya lett volna. Megállt és várt a következő villanásra, hogy jobban megnézze a testvére arcát, ám az már újra a sajátjaként mutatkozott. Várt a villanásnyi fényekre és csak bámulta a testvérét, aki azóta sem szólt egy árva szót sem. Szemei üvegesen meredtek egy pontra és a testével ütemesen hintázott előre-hátra, közben folyt a nyála és nevetett.
- Rob, ne szórakozz, mert már nemcsak félek tőled, de nagyon mérges is vagyok és itt hagylak! Utoljára szóltam! Hagyd abba a röhögést, állj fel és menjünk haza, már lassan világos lesz!
A következő villámláskor Rob arca ismét koponyaként tűnt fel pár másodpercre.
- Nekem ennyi elég, mentem haza! - mondta reszkető hanggal Tom és megfordult, hogy elmeneküljön. Ahogy elindult a folyosó másik vége felé a lépcsőhöz, meglátott egy csoszogó alakot jönni lefele, maga után húzva egy óriási baltát, ami nagyokat koppant az egyes lépcsőfokokon. Tom elesett, nem volt hova menekülnie. A baltás odaért mellé, magasba emelte a gyilkos eszközt és a fiúba mélyesztette az éles tárgyat.
Robert ekkor tért magához és ösztöneitől vezérelve fölszaladt a lépcsőn. Közben iszonyat lelkiismeret furdalása volt, de a félelem erősebbnek bizonyult. Fogalma sem volt ki csinálta azt a szörnyűséget a testvérével, de nem is mert visszanézni. Kirohant a kriptából, majd átmászva a kerítésen meg se állt a biztonságot nyújtó otthonig. Nem volt ideje átgondolni az átélt borzalmakat, csak a túlélés hajtotta, az adrenalin vette át az uralmat teste felett, ami azt parancsolta, hogy tiszta erőből fusson.
Robert még a hajnali órákban ért haza, koszosan és fáradtan. Erősen gondolkozott, hogy kinek szólhatna a történtekről vagy menjen e egyből a rendőrségre. Zokogott és lihegett. Végül úgy határozott, hogy felmegy a szobájába és kitalálja mi a legjobb döntés.
Belépett a szobába és a döbbenettől térdre rogyott, arcát tenyerébe temette és elkezdett bőgni a meglepődöttségtől. Összerogyva a padlón érezte, hogy egy meleg kéz megfogja a vállát.
- Ne sírj, kérlek! Az én hibám az egész! Túl valóságosra sikerült az.. Ne haragudj, kérlek, nem az én ötletem volt!
- Micsoda? - nézett föl kérdő szemekkel Rob az öccsére. Ki találta ki mindezt? Azt hittem meghaltál. Teljesen halálra rémültem. Jézusom! Ez nagyon durva vicc volt Tom. Azt sem tudtam hirtelen hova meneküljek vagy kitől kérjek segítséget. Teljesen kikészültem. Most mindent el kell mondanod!
- Emlékszel múltkor, mikor a játszótéren bandáztunk és leégetted Dennist?
- Persze, hogy emlékszem! Megérdemelte, olyan nagy a szája...
- Na, hát ő úgy gondolta törleszt és kitalálta, hogy valahogy be kéne téged szaratni. Mivel akkor haragudtam rád, mert tönkretetted a laptopom, ezért belementem és együtt kiötlöttük ezt a történetet.
- Szóval nem is volt semmiféle koponya, meg semmilyen legenda? - kérdezte tágra nyílt szemekkel az idősebb fiú.
- Nem! Kamu volt, nem találtunk a könyvtárban semmit. Dennis szereti a horrort, és sok ilyen filmet nézett, így nem, volt nehéz kitalálni a sztorit, de be kellett avatni még pár embert. Mikor nagyon belelendültek, én már megbántam és azért próbáltam közben hazajönni, de nem engedtél. Elmondani meg nem lehetett, mert a többiek ott voltak elbújva.
- Baszki! Mégis Dennis volt, aki becsapta az ajtót?
- Igen!
- Viszont egy kis rész kiesett! Miután lementünk a lépcsőn, utána csak arra emlékszem, hogy keltegetsz és pofozgatsz. Teljesen sokkban voltam és csak nevetni tudtam az egészen, annyira megijedtem - nézett döbbent arccal Rob maga elé.
- Elkábítottak Dennisék, tudod, az apja gyógyszertárban dolgozik és könnyen szereztek hozzá anyagot. Ez egy durva szer és attól is féltünk, nehogy túladagoljuk, mert még a végén belehalsz. Nagyon izgultam miatta. Hálaistennek csak kicsit elájultál, meg magadon kívül voltál, mint egy drogos. Sajnálom!
- És a baltás csávó?
- Áh, az egy gumibalta volt, a pólóm alá meg művér-tasakot tettek. Bűvészboltban vettük - mosolygott Tom. Jó, hogy utána elmenekültél, mert nem volt forgatókönyv tovább. Utána kocsival hazahoztak és percekkel ezelőtt érkeztem én is. Nagyon nevettek a srácok, de én sajnáltalak. Azt hitted meghaltam?
- Igen, nagyon rossz volt! - megölelték egymást. Ne haragudj öcsi, sokszor szemét voltam veled, most kvittek vagyunk! Az egész testem remeg, teljesen készen vagyok.
- Te se haragudj, kérlek! Egy dolog viszont fura volt!
- Micsoda tesó?
- Voltak szobák lent a folyosón, amik le voltak láncolva. Azt vágom, hogy az egyikbe valamelyik csávó volt, aki kinyúlt az öngyújtóért. De azt nem tudtam, hogy a többi mögött is rejtőzik valaki, vagy lehet csak képzelődtem... Meg neked is olyan fura volt néha az arcod... Borzasztóan ijesztő volt. Bevallom nem értettem pár dolgot, holott az összes lépést elvileg átvettem a többiekkel, hogy ne legyen baj. Sokáig készültünk az akcióra.
Robert az ablakhoz ment és észrevette, hogy a banda Dennis-el együtt lent van és nevetnek. Mikor meglátták, a középső ujjuk felmutatásával jeleztek neki és azt kiabálták, hogy megérdemelte.
Mindkét fiú teljesen kimerült, így az alvás mellett döntöttek. Ahogy Rob lefeküdt, az adrenalintól nem tudott rögtön elaludni, csak forgolódott percekig. Gondolta, megkérdi az öccsét alszik-e már, mert furcsa mód nem hallotta a szuszogását, ahogy mindig szokta.
- Hahó, öcsi! Alszol? Tom? Thomas?
Semmi válasz. Felült, felkapcsolta a villanyt, de Tom ágya üres volt, beágyazott állapotban. Furcsállotta, hisz nemrég együtt feküdtek le és biztosan észre vette volna, hogy testvére felkelt és bevetette az ágyát.
Ránézett az órára és már reggel öt óra harminc volt, ekkor hangos beszélgetés ütötte meg a fülét lentről a konyhából. Fölkelt, és lefele menet a lépcső korlátja mögül látta az anyját, aki néhány rendőrrel beszélgetett a konyhában. Anyjának a szeme kivörösödött a sírástól. A főbejáratról a rendőrségi villogó lámpája hol vörösen, hol kéken világított. Elkezdett hevesen kalapálni a szíve, valami azt súgta neki, hogy nagy a baj. Ekkor édesanyja észrevette őt.
- Gyere ide kisfiam. A rendőr urak a testvéreddel kapcsolatban szeretnének néhány kérdést feltenni!
Rob azt érezte, hogy nem áramlik vér a lábába és nem ura testének, majd összerogyott és elájult az előszobában néhány pillanatra.
Az utcán állt két rendőrautó és a bámészkodó tömeg a korai órák ellenére egyre nagyobb lett. A szemerkélő eső sem tántorította el a kíváncsiskodó embereket. Mindenki aggódott, hisz ismerték a gyerekeket, Tom pedig mindig jó fiú volt, és most nyoma veszett, eltűnt. Tegnap este óta nem látta senki. Egyesek azon tanakodtak, hogy miért kell ekkora felhajtás azért, mert tegnap óta nem jött haza egy kamasz.
- Nem hallottad? - kérdezte az egyik szomszéd az utca túloldalán élő Michael-től.
- Nem én, mi történt?
- Gyilkosság történt és valószínűleg a kis Tom az áldozat!
Folytatása következik...