A holló ébredése

2018.01.28

Fogadjátok szeretettel legújabb történetemet, ami rendhagyó módon NEM horror vagy thriller kategória, hanem a fabula műfajába sorolható mű.


A holló ébredése

Hugin csendben ült és figyelte, ahogy az utcán levő emberek sürögnek, egymást lökdösve rohannak.

Milyen furcsa, hogy így viselkednek! Nem vesznek egymásról tudomást, mintha mindenki a másik ellensége lenne. Sosem értettem ezt. Mi egymást segítjük, egy csapat vagyunk, nálunk minden más. Minden reggel itt ülök és nézem ezt a globális háborút. Ki érti ezt?!

Hugin türelmesen várakozott a szokásos helyén, ahonnan mindent belátott. Laza volt, de mégis éber. Kész bármikor lecsapni áldozatára. Az áldozat nézőpont kérdése csupán, mivel az ő számára inkább áldás. Ettől van egyensúly. A természet legfőbb törvénye erre vonatkozik.

Miközben ezekkel a gondolatokkal továbbra is türelmesen várt, megérkezett társa Munin. Nem köszöntötték egymást, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Nem volt rá szükségük. Érezték és tudták hogy ott a másik. Munin hasonlóképpen figyelte a járókelőket, mint a barátja. Csak pislogtak és forgatták a fejüket.

Munin ritkán szólalt meg, de ha mégis megtette, mindig úgy kezdte a mondandóját, hogy: "Úgy emlékszem...". Hugin számára ez semmilyen furcsaságot nem jelentett, mert ő is hasonló formulát használt, picit másképpen: "Úgy gondolom..."

Az északi tájakon ősszel nyirkos, hideg és ködös volt a levegő. Az itteni nép jó ideje megszokta már a zord időjárást és erre fittyet hányva élték a mindennapjaikat.

Ez a mai nap is úgy indult, mint a többi. Az emberek egyre csak gyűltek a fő téren, ahol a legkülönfélébb portékákat árulták a heti vásárnapon. Az eső szemerkélt, a hangzavar egyre kaotikusabb formát öltött. A sár mindenhol sátrat vert, és egyre nagyobb folyócskák alakultak ki az utcák lejtősebb részein. Ezek az utcai patakocskák a gravitációnak engedelmeskedve folytak lefele, és amit útközben találtak, azt magukkal vitték egy elegáns mozdulattal. Így lehetett, hogy szemét, ételmaradék, állati és emberi ürülék is keveredett már a fő téren, az ugyanis a vár legalacsonyabb pontján terült el.

- Úgy gondolom, hogy a mai napon bőség köszönt be Munin barátom. Ezek az emberek pazarló életmódot folytatnak, ami nekik hátrány, nekünk viszont előny. Ma sem térünk vissza Urunkhoz korgó gyomorral. Nézd ezt a sok kincset, amit szemétnek hívnak. Kicsit később odamegyünk és elvesszük, ami nekünk jár.

- Úgy emlékszem az Urad nem ezzel a feladattal bízott meg Hugin - jelentette ki szenvtelen stílusban Munin. - A feladatod nem a jólét, hanem hogy hasznos információkat gyűjts az Uradnak és mindennap beszámolj neki, velem együtt, a napi eseményekről.

- Úgy gondolom ennyi nekem is jár. Ha éhes vagyok, akkor nem tudok más feladatra koncentrálni. Mindig kiötlöm, hogyan jussak megfelelő eledelhez. Néha lazíthatnál az önfegyelmed gyeplőjén, hatalmas Munin barátom.

Szerencsére a filozófiai párbeszédet nem zavarta meg semmi, mert a bámészkodó, alkudozó embereknél jóval magasabban trónoltak. Mint a macska, magasból szemlélték a területüket. Néhány óra múlva apályként csökkent a bámészkodó tömeg és az utánuk maradt szemét mindent ellepett. Pestisként kebelezte be a mocskos földet a még koszosabb hulladék. Számos stand alatt tornyosult ételmaradék vagy csont, amiket a polgárok dobáltak el. Ezekre az ínyenc falatokra szinte azonnal lecsaptak a közelben levő patkányok.

- Úgy gondolom, hogy azt a hosszúfarkú állatkát el tudom kapni és akkor osztozunk rajta. Mit szólsz Munin társam?

- Úgy emlékszem nem ez lenne a feladatod. Ismét figyelmeztetlek, vakmerő barátom - válaszolt hideg nyugalommal Munin, egyúttal magára hagyta az éhezőt.

Gondolj, amit akarsz Munin, én akkor is megszerzem, ami jár nekem - nyugtázta magában Hugin.

Vajon, hogy lopakodjak oda úgy, hogy az emberek ne vegyenek észre? Oldottam meg már rázósabb szituációkat is, valahogy ezt is megcsinálom!

Mindeddig ugyanott ült és bámészkodott, várva a lehetőséget. A türelmével sosem volt gond. Nem érezte az idő fontosságát, nem tudta mióta várhat ott az esőben ázva. Ezzel önmagában semmi probléma nem volt, azzal már több, hogy nem ez lett volna a dolga.

Hugin mindig úgy volt vele, hogy az idő számára megfoghatatlan szempont. Az egyértelmű, hogy van világos és sötét, és ezekből lehet következtetni a mérhetetlen múlására. Így hát neki nem számított erénynek a jó időgazdálkodás sem. A feladata volt a napi információk gyűjtése és annak továbbadása az Ura számára minden alkonyatkor.

Annyira a jelen pillanat reményteli várakozásával volt elfoglalva, hogy alig vette észre, hogy elkezdett sötétedni.

- Ajjaj! Mindjárt itt a teljes szürkület és én még semmi hasznosat nem szereztem az Uramnak. Lassan vissza kell térnem - motyogta Hugin továbbra is a zsákmányra várva. - Nem érdekel! Éhezek és ez ellen muszáj tennem valamit! Hoppá!

Az esti napnyugtát lassan átkarolta a végtelennek tűnő sötétség. Ki tudja hány óra lehetett. Igaz, ebben az őszi időben hamarabb ráhull a fekete lepel az országra. A telihold szikrázó világossága bukkant fel a folyton úszó felhők felett. Meglepetésként mutatta meg báját az égitest fényözöne, és Hugin ebben a pompában látta meg áldozatát a sárban tipródva. Úgy tűnt, hogy egy haldokló patkány kínlódik az ürülék és sár keverékében. Tökéletes préda. Egyetlen halálos mozdulattal Hugin diadalmaskodhat a könnyű szerzeménye felett. Most vagy soha?!

- Hoppá! Ő az enyém lesz! Végre a várva várt étel - Hugin ösztönei cselekvésre sarkallták és gyorsan oda is lopózott a szenvedő állathoz...

Éjszaka lévén Hugin és Munin Ura, Odin, a háború és a halál istene, megparancsolta Muninnak, hogy keljen útra és hozza haza társát. Ennek megfelelően ő kérdés nélkül elindult. Nagyon jól tudta, hol keresse a tékozló társát. Ahol nemrég elváltak. Pedig figyelmeztette Hugint, de úgy tűnt nem hallgatta meg a bölcs tanácsot. Odin, a legnagyobb és legbölcsebb isteneként nem tűrt el mulasztást. Ha Munin most nem jár sikerrel, biztos, hogy barátját örök kárhozatra ítélik. Nem sokkal később odaért a várhoz és megkezdte a keresést.

Hugin totyogott a sárban arra várva, hogy a Hold újra előbújjon és ragyogjon, mert annak fényében könnyebben rálelne az előbb kiszemelt eledelre. Az esőfelhők viszont elrejtették a várva várt világosságot, így nehéz dolga akadt. Egy pillanatra az ádáz felhők mögül megvillant a Hold fénye és abban a pillanatban Hugin torkába éles fogak mélyedtek. Erőteljes harapás, melyből lehetetlen volt szabadulni. Kelepcébe esett, a saját figyelmetlensége miatt. A haldoklónak tűnt patkány, aki valójában csak eledel után kotorászott a kosz és sár által borított földön, megtalálta magának Hugint. Fordult a kocka. Hugin érezte, ahogy a nyakán egy erőteljes nyomás spricceli ki a vért a testéből. Elszédült, majd oldalra dőlt a sárban. A Hold fénye ismét megvillant, Hugin pedig egy tócsában meglátta saját tükörképét miközben haláltusáját vívta. A felismerés kínzó fájdalma drámai befejezésként jutatta tudtára, hogy meg fog halni. Pedig Ő más, mint a többi. Most látta magát először.

Munin szenvtelen pillantásokkal kísérte végig a holló társa utolsó pillanatait a magasból szemlélve.

- Szegény Hugin! Mondtam, hogy azzal foglalkozz, amivel az Urad megbízott. Megkísértetted a sorsot barátom, nyugodj békében! - fogadta el társa elvesztésének tényét Munin. - Ahogy római barátaink mondták: Esse oportet ut vivas, non vivere ut edas. Azért eszünk, hogy éljünk, nem azért élünk, hogy együnk. - gondolta a holló és visszarepült egyedül az Urához...